04 sze

Hogyan beszélgessünk a menekülthelyzetről gyermekünkkel?

Kell-e egyáltalán beszélni velük?  Ha arra gondolok, hogy a facebookon milyen hírek keringenek, hogy vajon mennyire képes megérteni és átlátni egy gyermek a médiából ömlő információkat, akkor a válasz egyértelműen igen. Hiszem, hogy szülőként feladatunk, hogy válaszoljunk gyermekünknek, ha kérdez, hogy félelmeire, bizonytalanságaira megoldással szolgáljunk. De nincs egyszerű dolgunk, mert sokszor egymásnak ellentmondó hírek jelenek meg, és ez egész világ döbbenten áll a menekült helyzet előtt és találgatja a jövőt. Mit tudnánk akkor mi mondani gyermekünknek, ami megnyugtatja?

Nem csak az számít, amit mondunk, hanem az is, ahogy tesszük.

Fotó: Chris Tazwell

Fotó: Chris Tazwell

Azt tapasztalom, hogy legalább olyan fontos az, ahogy leülünk beszélgetni a gyermekünkkel, mint az, amit mondunk. A viselkedésünk, a hanghordozásunk is üzenetet hordoz a gyermek számára, és ma már tudjuk, hogy minden ember ösztönösen ezekre az üzenetekre figyel, inkább ezeknek hisz, mint a hallott szónak. A legerősebb negatív ilyen üzenet, ha indulatosan kifakadunk, vagy ha szidalmazni kezdünk bárkit is. A gyermekünk szinte azonnal átveszi az érzelmeinket, és lemásolja a viselkedésünket, mielőtt kérdésire valódi választ kapott volna. A megválaszolatlan kérdések pedig tovább őrzik a szorongását. Ráadásul ezek az erősen negatív üzenetek gyakran azt közvetítik, hogy a világ rossz, mindenkit valami önös érdek, vagy gonosz szándék vezérel. Nem vitatom, hogy a világnak létezhet egy ilyen része is, de nem tartom szerencsésnek, hogy egy egyébként is szorongással küzdő gyermeknek azt mondjuk, hogy mind a mögött, amit most nem ért, csak gonoszság állhat. Szülőként nem az a célunk, hogy tovább fokozzuk gyermekünk félelmeit, hanem hogy segítsünk neki megérteni mindazt, ami körbeveszi a világban.

 

Mi jelent segítséget gyermekünknek?

  • Ha szabadon és nyíltan megkérdezhet minket, mi pedig igyekszünk elfogulatlanul válaszolni neki.
  • Ha meghallgatjuk a félelmeit. Nem biztos, hogy gyermekünk szeretne mélyebben belelátni a helyzetbe, olykor már az is megkönnyebbülést jelent, ha kibeszélheti rosszérzéseit és felszabadultan mehet vissza játszani.
  • Ha saját véleményünket általánosítások helyett E/1. személyben fogalmazzuk meg. Például: Úgy gondolom,… Szerintem az lehetne a megoldás, ha….
  • Ha elkerüljük, hogy általános negatív állításokat fogalmazzunk meg. ( Az összes politikus…, Minden migráns…..) A legnagyobb félelmet azok a negatív állítások keltik, ahol már nem is lehet tudni, pontosan kiről beszélünk. „Mindig azt csinálják….”, „Úgyis megtalálják a módját, hogy…” típusú mondatok minimálisra csökkentik a kontrollérzést a gyermekben, és gyakran pánik kialakulásához is vezetnek.
  • Megnyugtatja a gyermeket az is, ha a lehetséges megoldásokról, vagy az értük tett erőfeszítésekről kezdünk el beszélni. Könnyebben el fogja fogadni, hogy még senki sem tudja mi lesz ennek a vége, mert már valahol úton van a megoldás.

“Az is segítség gyermekünknek, ha csökkentjük a hírek és hozzá eljutott fél információk keltette szorongását. Ne feledjük el, hogy amit a gyermek nem tud, azt a saját fantáziájával fogja kitölteni. Vajon mennyit hallott és látott gyermekünk az aktuális történetekből? Mit tapasztal ő? “

 De apa a suliban néhányan totál mást mondtak! Akkor mi az igazság?

A helyzet nem olyan egyszerű, mint a matek órán, ahol az egyenletnek mindig egy megkérdőjelezhetetlen eredménye lesz, amiről tudomásul vesszük: Ez az igazság. Nem ugyanazt látjuk és halljuk a történésekből, mint mások. Azt fogjuk mondani, amit mi vagy a számunkra fontos és hiteles emberek tapasztalnak. Egészen más élménye van annak, aki hosszú ideje a befogadó állomások mellett él, mint annak, aki a tévén keresztül látja a híreket, mást mond, aki megtapasztalja, hogy elengedik a menekültek a vonathoz, és megint mást, akinek elvitték a kertjéből a zöldséget.  Mindegyikük igazat mond, de mindegyikük mást. Mint ahogy a menekült tömeg sem egy emberként viselkedik, a vélemény formálok is különböznek, de mindenkinek lehet valahol igaza.  

És szerinted mi lesz ennek a vége?

A gyermekeket elsősorban a személyes biztonságuk érdekli. Lesz-e háború, veszélyben vannak-e ők vagy a szeretteik, továbbra is át tud menni ugyanarra a barátaihoz? Ha olyan kérdést kapunk, amire nem tudjuk a választ, akkor legjobb ezt elismerni. Ugyanakkor mégis csökkentjük a szorongását, ha ilyesmit mondunk:

 „Nem tudom Kicsim, de sokan dolgoznak azon, hogy megtalálják a megoldást. Nem értenek egyet abban, hogy mi lenne a legjobb, amit tehetnének, de keresik a lehetőségeket.”

Itt persze nyugodtan elmondhatjuk, hogy mi mit gondolunk helyesnek. A gyermeknek szüksége van arra, hogy segítsünk neki eligazodni a történésekben, és ez egy jó lehetőség nekünk is, hogy a családunk számára fontos értékekről beszéljünk, de figyeljünk rá, hogy amennyire lehet véleményünk tárgyilagos maradjon, a helyzetről szóljon, és semmiképp se szitkozódjunk.

Újra megbeszélhetjük, hogy vannak mások, akik mást mondanak, mert máshogy gondolkodnak, más dolgokat tartanak fontosnak. Mondjuk el, hogy ha elfogadja, hogy másoknak eltérő véleménye lehet, az nem azt jelenti, hogy nem állt ki az igazáért, hanem ez is a tolerancia része. Azért is szerencsés erre biztatni gyermekünket, mert általában a konfliktuskezelés nagyon hasonló készségeket kíván meg. Ha elfogadja, hogy a mások gondolkozhatnak másképp, ha képes megfogalmazni a véleményét anélkül, hogy másokat hibáztatna, szidna, miközben a lehetséges megoldásokat keres, akkor valójában arra adtunk neki mintát/tudást, hogyan kezelje a konfliktusait az életben.

Praktikus tippek a beszélgetéshez:

  • Annyit mondjunk a gyermeknek, amennyit kérdez. Nem kell minden részletig, és összefüggésig átvitatni a témát. Elég arra válaszolni, amire kíváncsi, így valószínűleg annyit mondunk csak, amennyit be is tud fogadni és nem fogjuk túlterhelni.
  • Ha bizonytalanok vagyunk, mit is felelhetnénk a kérdéseire, vagy egy kis időre van szükségünk, kérdezzünk vissza. Szerinted mit lenne a legjobb? Te mit gondolsz? Te mit válaszolnál?
  • Ellenőrizzük le, hogy ő mit tud, és erre építsünk!
  • Tudakoljuk meg, hogy honnan kap információkat! (Barátaitól, facebookról, minket hallott beszélgetni?) Mennyire hitelesek ezek a források? Ha azt tapasztaljuk, hogy az osztályban több gyereket is félelemmel tölt el a helyzet, vagy fokozottan foglalkoznak a témával, inkább keressük fel a tanárokat, mert egy felzaklatott közösség nem tud segíteni gyermekünknek. Lehet, hogy adódik majd lehetőség az osztályfőnöki órán, akár az iskolapszichológus segítségével, hogy beszéljenek a diákok az érzéseikről, a gondolataikról. (Természetesen ettől a mi szülői feladataink ugyanúgy megmaradnak majd.)
  • Mindig a kérdéseire reflektáljunk! A bizonytalanságait, kétségeit igyekezzünk eloszlatni.
  • Nem kell mindenre tudnunk a választ!

Fontos!

Bízom benne, hogy tisztán látszik, ez nem egy politikai cikk.  A célom továbbra is az, hogy gyakorlatias szempontból átgondoljam a gyermeknevelés kihívásait, olyan pszichológiai praktikákat, módszereket osszak meg, amelyeket bármelyikünk tud otthon alkalmazni. Szeretném, ha ez a légkör továbbra is megmaradna a blogon, így kérem azokat, akik most járnak először nálunk, kerüljék a hozzászólásokban a feszültségkeltést, a politizálást, mert az ilyen bejegyzéseket törölni fogom.  Remélem cikkemben mindenki talált magának hasznos információt, azt nagyon köszönöm, ha mással is megosztja az írásom.

Daruné Oláh Dorottya

óvodások és kisiskolások gyermekpszichológusa

banner_telefonszamos

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.